Egy kommunista rezsim elvette a gyerekkorom és fiatal felnőtt életem egy részét. A kétszínű boldogság érzetét adva.

Emlékszem a március 15-ei ünnepek hamis énekére és lesütött szemű megemlékezéseire.

A kokárda tiltott dolog volt, de közben hangosan éltették a márciusi ifjak boldog szabadság vágyát.

Minden iskolai ünnepen igyekeztek kisebbíteni az akkori események világrengető és óriási hatását.

Azok a fiatalok akkor már egy demokratikus álomvilágban éltek és készek voltak ezért az életüket áldozni.

De a gyerekkorom kommunistái álszent és megengedő megemlékezései, kínkeserves mosolyok mögött lapulva féltek ettől a szabadságvágytól.

Rettegve figyelték az emberek reakcióit a Nemzeti dal szavalása közben, mintha attól félnének, hogy azok az események azonnal és újra megismétlődhetnének.

A megemlékezések közben, amikor a szabadságharc leverésének emlékeit idéztük fel, akkor a jó pártkatonák egy könnyet morzsoltak el az arcukon.

Álszent és hazug könnyek peregtek le a mély együttérzés látszólagos fájdalmával küszködve, miközben magukban ujjongva gondoltak az áldozatok felesleges és hiábavaló halálára.

Számunkra – a normálisnak gondolt embereknek – megfoghatatlan volt a szabadságharc áldozatkészsége, mert az elbutított és hazugságokkal tömött agyunk nem értette, hogy az esetleges hiábavaló halál hogyan segíthetne rajtunk.

De most már megértettük és megértjük az áldozatok hazaszeretetét és szabadságvágyát.

A haláluk nem volt hiába való!

Többet nem hiszünk a hazug vörös könnyeknek.